Mért fáj úgy a szívem?
És mért sír két szemem?
Üres percek múlnak el,
S lassan a tavasz ébred.
Fátyolos reggelen,
gyönyörűen kel a nap felfelé.
Rózsák nyílnak,
s a fák új ruhába bújnak.
Üdén beszél a természet,
lágyan ring a tavaszi szél ölében.
De mégis nagyot sóhajtok,
eltakarjam bús arcom.
Gondolataim ezrek,
s mond mért nem feledhetlek?
Mért csak te élsz
szívemben?
Hányszor elhagytalak már,
s csak álmomban ringatóztál.
Most mégis egyre erősebben,
melegszem a nap tüzében.
Mintha szerelmes lenne szívem,
Nem tudom?! Érzem.
Régi szerelem,
újra s újra tűzben égek.
Nékem voltál s nékem leszel
Álmaid elkísérnek hozzám,
Hogy karodba zárhassál.
Nékem voltál s nékem leszel,
E perc, mely feledhetetlen,
Nem múlik el sohasem.
Nékem voltál s nékem leszel,
S,ha veled lehetek, szinte úgy érzem,
veled együtt lebegek.
Nékem voltál s nékem leszel,
Mikor karodba fonódom,
S érzem édes csókod.
Nékem voltál s nékem leszel,
feledhetetlen Kedvesem.
Eldobott rózsaszál,
hever az utcán.
Mint a magány,
mikor, tapossa ezernyi láb.
Napsütésben melegszik,
esőben hervadozik.
Lökdösődig jobbra-balra,
ahány lábnyom megy át rajta.
Nappalok fénye,
e gyötrődések éve.
Éjszakáknak álma,
pihenésnek vágya.
Álmában vissza sírja,
milyen szép volt a bimbózás kora.
Mikor nyiladozóban,
s minden ember fia,Őt bámulta.
Testvéreim mellett sorban,
Ő volt a legszebb rózsa.
Napsütésnek fénye,
jól esőben volt melegében.
Ha már szomjazott,
rájuk eső hullott.
Vagy az ember fia locsolt,
de szép évek, békességben.
Nem bújhatott el,
hogy Ő a legszebb.
De nem is dicsekedhetett vele.
Hisz Őnéki is élnie kell.
Ennél szebbet, el sem képzelhetett,
hisz jól esett, elsőnek rá néztek.
S így már nem sokáig ment,
egyszer valaki letépte.
Ki tudja, merre visznek,
hisz, még búcsúzni sem engednek.
Testvéreim, segítsetek rajtam!
s hiába is kiáltottam.
Nem hallották már szegények,
s lehet, örültek, hogy letéptek.
De szemükből, mégis a könny hullott,
s én is csak zokogok.
Aki letépett, nem láthatta,
hisz nem látott belső fájdalmamba.
Elvittek messzire,
vázába tettek,
s három napig,
gyönyörködtek bennem.
Lassan-lassan, hervadt a szirmom,
s levelem kókadozott.
mindenki, ment a maga útján,
s én egyre jobban sápadtam,
egész testem kókadozóban.
Testvéreimre gondoltam,
vajon, merre járhatnak?
Eltelt öt nap,
s elhajítottak.
Ennyi volt az életem,
vajon, mit ér egy rózsa szépsége?
Ilyen minden virág,
hisz az ember nem látja,
mikor sír, mikor mosolyog ránk!
Még este sem bírom
lehunyni szemem,
hisz, rád gondolok
minden éjjel.
Tudom,
s érzem,
fáradt leszek reggel,
de úgy szívem boldogabb lesz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
Tudom, már nem szeretsz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
hisz, álmomban átölelsz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
már nem beszél semmi helyetted.
Mért vágyódsz te más után,
míg engem ölelhetsz át.
Mért vágyódsz te más után,
hisz szememből a napfény, ragyogna rád.
Mért vágyódsz te más után,
hisz ilyen szívet sehol nem találsz.
Mért vágyódsz te más után,
hisz szememből a könny csordogál!
Álmodozom,hisz szép a fiatalság,
mellyel együtt a bolondság.
Álmodozom, oly gyakran,
hisz oly elmondhatatlan.
Mennyi sírás, mennyi kacagás,
sok-sok mosolygás, de mind a fiatalság.
Gond nélkül élnék, ha lehetne,
hisz a természetnek, nem csak ez a rendje.
Álmodozom,s álmomban
ringatom gondolatom.
Mint, ahogy e szédült
világban bolyongok.
.jpg)