Oly kedves a szíved,
S úgy sajdul az enyém be...
Egy drága kincsért
Feláldozunk minden gondot.
Istenem, az egyerlen életem,
Nincs oly kincs, melyért elcserélné szívem...
Mint egy falat,
még annál is dárgább nékem.
S Te édes egyetlenem,
Téged se feledett el szívem.
Hisz rátok gondolok minden éjjel,
Fáradhatatlan testem s lelkem...
Gondolatban itt vagytok mellettem.
Bár csak azt érezhetném,
A gondolat közelségét,
Drága családom melegségét,
S nem e falak közt ébrednék...
Esti szürkületbe térek én
A gondolat küszöbén...
Mintha elhagyna az érzés,
Csak fáj slángol még...
Néha egy szobor vagyok én,
Testem s lelkem lángokban ég.
Csillagok beszélgetnek hozzám...
Oly sokat gondolok rád...
Drága kisfiam, egyerlen szívem,
Hisz ha tudnád- értetek élek.
Vadrózsákkal ébreszt álmom,
Még ha szemed nem is látom.
Búcsúzom, barátom,
hisz a rózsa elhervadtan álmod.
Ködfoltos reggelen
Mért hagy el úgy szívem?
Hisz tudom, hogy senkit nem szeret...
Büszkén ébred a napkelte,
S úgy tesz, mintha nem is lennél szívembe.
S a délután melegén
Éget a vágy, láthatlak-e én?
Nap mint nap percek futnak el,
S szürkületet hoz az est fényeivel...
De nem hagyok más csábítás erejének,
Hosszú utat teszek meg én Teérted...
Végtelen szerelem,
Bár néha kő van a szívem helyett.
Szavak, megtévesztett gondolatok...
Álmom csak rólad szól.
Egyetlen világ,
kőfalakrengetegében áll.
De mért vágyom
Így, ide már?!
Hisz itt élek, kis Hazám!
Kéri a szeme,
sok-sok szerelmes,
levelek úgy zöldellnek.
Fáklya fénye,
a csöndben éget.
Eltört madár szárnya.
Fájdalmában,
hallgatnak a szemek.
Sírnának,
de rám sem néznek.
Úgy fáj a szárnya,
össze tapasszák,
s az Úr majd szól,
ahogy várja.
Mint az Úr,
az egekben,
ahogy néz...
Ő inti még,
de nem szól
senki még...
Kisér a szél,
Kisér a hosszú,
fáradt őszi szél.
Az Úr,
ahogy az
egekbe néz...
Még nincs az idő,
sír a lelked még.
Kismadár,
fél szárnyán,
sem szól már.
Még, az érzelem gyötör,
Mindent el mos az eső.
Sötét a felhő, szíved mélyén.
