Nékem voltál s nékem leszel
Álmaid elkísérnek hozzám,
Hogy karodba zárhassál.
Nékem voltál s nékem leszel,
E perc, mely feledhetetlen,
Nem múlik el sohasem.
Nékem voltál s nékem leszel,
S,ha veled lehetek, szinte úgy érzem,
veled együtt lebegek.
Nékem voltál s nékem leszel,
Mikor karodba fonódom,
S érzem édes csókod.
Nékem voltál s nékem leszel,
feledhetetlen Kedvesem.
Eldobott rózsaszál,
hever az utcán.
Mint a magány,
mikor, tapossa ezernyi láb.
Napsütésben melegszik,
esőben hervadozik.
Lökdösődig jobbra-balra,
ahány lábnyom megy át rajta.
Nappalok fénye,
e gyötrődések éve.
Éjszakáknak álma,
pihenésnek vágya.
Álmában vissza sírja,
milyen szép volt a bimbózás kora.
Mikor nyiladozóban,
s minden ember fia,Őt bámulta.
Testvéreim mellett sorban,
Ő volt a legszebb rózsa.
Napsütésnek fénye,
jól esőben volt melegében.
Ha már szomjazott,
rájuk eső hullott.
Vagy az ember fia locsolt,
de szép évek, békességben.
Nem bújhatott el,
hogy Ő a legszebb.
De nem is dicsekedhetett vele.
Hisz Őnéki is élnie kell.
Ennél szebbet, el sem képzelhetett,
hisz jól esett, elsőnek rá néztek.
S így már nem sokáig ment,
egyszer valaki letépte.
Ki tudja, merre visznek,
hisz, még búcsúzni sem engednek.
Testvéreim, segítsetek rajtam!
s hiába is kiáltottam.
Nem hallották már szegények,
s lehet, örültek, hogy letéptek.
De szemükből, mégis a könny hullott,
s én is csak zokogok.
Aki letépett, nem láthatta,
hisz nem látott belső fájdalmamba.
Elvittek messzire,
vázába tettek,
s három napig,
gyönyörködtek bennem.
Lassan-lassan, hervadt a szirmom,
s levelem kókadozott.
mindenki, ment a maga útján,
s én egyre jobban sápadtam,
egész testem kókadozóban.
Testvéreimre gondoltam,
vajon, merre járhatnak?
Eltelt öt nap,
s elhajítottak.
Ennyi volt az életem,
vajon, mit ér egy rózsa szépsége?
Ilyen minden virág,
hisz az ember nem látja,
mikor sír, mikor mosolyog ránk!
Még este sem bírom
lehunyni szemem,
hisz, rád gondolok
minden éjjel.
Tudom,
s érzem,
fáradt leszek reggel,
de úgy szívem boldogabb lesz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
Tudom, már nem szeretsz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
hisz, álmomban átölelsz.
Kérdezlek, s nem felelsz,
már nem beszél semmi helyetted.
Mért vágyódsz te más után,
míg engem ölelhetsz át.
Mért vágyódsz te más után,
hisz szememből a napfény, ragyogna rád.
Mért vágyódsz te más után,
hisz ilyen szívet sehol nem találsz.
Mért vágyódsz te más után,
hisz szememből a könny csordogál!
Álmodozom,hisz szép a fiatalság,
mellyel együtt a bolondság.
Álmodozom, oly gyakran,
hisz oly elmondhatatlan.
Mennyi sírás, mennyi kacagás,
sok-sok mosolygás, de mind a fiatalság.
Gond nélkül élnék, ha lehetne,
hisz a természetnek, nem csak ez a rendje.
Álmodozom,s álmomban
ringatom gondolatom.
Mint, ahogy e szédült
világban bolyongok.
Bocsásd meg nekem,
sírni látod két szemem.
El dalolom az életem,
de mit sem ér nélküled.
Kőfalak állnak mögöttem,
mint egy bezárt börtönben.
Mond, mért kell így elmenned,
mért hagysz el engemet?
Tudom, más szeme szebben csillog,
szebb, mint az égen a hold.
Mond, mért kell így elmenned?
Már nem érzek fájdalmat érted.
Hisz úgy is, vége lesz.
Suttogja a szél, csöndes nap melegén,
Mért van az,hogy vissza térsz.
Hisz, már eltűnt minden emlék,
mi rólad élt.
Mond, mért kell így elmenned,
hiába nyújtom kezem.
Csak egy pillanat,
s megállsz ablakom alatt.
Mond, mért kell így elmenned,
Elhervadt rózsa a kezedben.
Ne-ne pillants vissza.
Sűrű fény vetít át kisszobám ablakán,
Szomorú arca van az égnek már.
Csepergő eső zuhatagán,
Könnyeim áztatják nyomod útját.
Kiáltanám, jöjj vissza hozzám,
De te már messze jársz.
Mond, mért kell így elmenned,
eső mossa testedet.
Rózsaszál csügged kezedben,
már nem éled föl többet.
Kezdjük újra együtt,
mi ketten?
Hiába kiáltanám,
nem érted,
Ő nem szeret téged,
csak játék vagy az életében.
Elvonulóban,
felhők sorban,
egy szerelem
kővé válhat nyomban?
Nincs nemesebb érzés, mint az álom,
Mely valóra válhatott.
Egy érzés, mely bennem hanyatlott...
Csak Ti lesztek, kik feloldhatjátok.
Mint az álmom küszöbén, ahogy ott állok,
S bennem sírnak a gondolatok...
Nincs nemesebb érzés,
Mint ha őket boldognak láthatom...
Egy gondolat, egy szerető szó, mely el nem mondható,
Hisz oly egybehangzó...
Ahogy hat szempár őszintén egymásra talált,
S gondolataink egymásnak válaszoltak...
Ahogy a kéklő felhők vonultak felettünk,
Forró ölelések közepette
Még az ég is sírt velünk...
S minden átfutott a tűzvonalon,
Tiszta, őszinte vágyak összeértek,
Majd gondolatot is cseréltek.
Hisz a megbocsátó szívek
Feloldozták a félelmet.
Nem volt egy lélegzetnyi szavam,
Hisz majd' sírva fakadtam.
De boldog vagyok,
Hogy álmom őszintén valóra válhatott.
.jpg)
