Eldobott rózsaszál

Eldobott rózsaszál,
hever az utcán.
Mint a magány,
mikor, tapossa ezernyi láb.

Napsütésben melegszik,
esőben hervadozik.
Lökdösődig jobbra-balra,
ahány lábnyom megy át rajta.

Nappalok fénye, 
e gyötrődések éve.
Éjszakáknak álma, 
pihenésnek vágya.

Álmában vissza sírja,
milyen szép volt a bimbózás kora.
Mikor nyiladozóban,
s minden ember fia,Őt bámulta.

Testvéreim mellett sorban,
Ő volt a legszebb rózsa.
Napsütésnek fénye,
jól esőben volt melegében.

Ha már szomjazott,
rájuk eső hullott.
Vagy az ember fia locsolt,
de szép évek, békességben.

Nem bújhatott el, 
hogy Ő a legszebb.
De nem is dicsekedhetett vele.
Hisz Őnéki is élnie kell.

Ennél szebbet, el sem képzelhetett,
hisz jól esett, elsőnek rá néztek.
S így már nem sokáig ment,
egyszer valaki letépte.

Ki tudja, merre visznek,
hisz, még búcsúzni sem engednek.

Testvéreim, segítsetek rajtam!
s hiába is kiáltottam.
Nem hallották már szegények,
s lehet, örültek, hogy letéptek.

De szemükből, mégis a könny hullott,
s én is csak zokogok.
Aki letépett, nem láthatta,
hisz nem látott belső fájdalmamba.

Elvittek messzire,
vázába tettek, 
s három napig,
gyönyörködtek bennem.

Lassan-lassan, hervadt a szirmom,
s levelem kókadozott.

mindenki, ment a maga útján,
s én egyre jobban sápadtam,
egész testem kókadozóban.

Testvéreimre gondoltam,
vajon, merre járhatnak?

Eltelt öt nap,
s elhajítottak.

Ennyi volt az életem,
vajon, mit ér egy rózsa szépsége?

Ilyen minden virág,
hisz az ember nem látja,

mikor sír, mikor mosolyog ránk!