Az idő nékem nem szól,
Csak a szavát nem értem,
Hisz oly sokat mond.
Lágy szívem ketté,
El ég gyakran,
Hogy hazug szavakat hallgassam.
Miért esik idebenn,
S mosolyog kinn,
De hisz, elhervadok itt.
Nem mondom mégsem,
Mintha,
Égne a lelkem mélye.
Nem csaltam,
S nem hazudtam soha,
Mosolyogtam, hisz imádták a szívem.
Boldog voltam,
Hisz szerettek,
Hogy szerelemben éljen szívem.
Egy drága gyümölcsöt,
Hoztál nékem,
Mely édes, mint a szívem.
Folytatom utam, mint,
a kis patak,el nem apad.
Lengedező szélnek, suhogását hallom,
egy kicsit igaz, elgondolkodom.
Megpihenek közben, egy kis padon,
a napon, csöndesen elszunnyadok.
S hirtelen, mintha, valami megrázna,
az érzés, drága kisfiamért.
Gondolatban felkiáltok,
fáj, hol vagy édesem?!
Miközben, megijed kicsi szívem,
drága kisfiam, eljátszik csöndesen.
Istenem, milyen édes,
mosolygás arccal nézek feléje.
Hisz, nagyon szereti szívem.
csepp termete, mosolygós szemek,
s nyugodt tekintetek.
Drága békességem,
Most már, indulni kéne hazafelé.
Milyen színpad is az élet!
Ahogy fátyolos arcok mögé nézek!
Gyűlölet és szeretet egyszerre,
Ó istenem!
Mivé váltatok emberek?!
Sötétség mögé kerültetek?!
Szeretet és a jó szívet elvesztve,
Mintha, nem is élne bennetek.
Néha, fel-fel bukkan,
Mikor süt a nap,
s lágy szívek hullámzanak,
mint egy falat kenyér, úgy maradna.
Az, oly hirtelen, mint egy elvágott kötél,
Eltűnik az érzés.
De miért?! De miért?!
Oly, csúf világban élünk még.
S a keserűség szárnyán,
A vadsas lecsapjon ránk.
Nem, ez úgy nem lehet,
Erősebbek vagyunk, mindenek felett!
Esti szürkületbe térek én,
a gondolat küszöbén.
Minta, elhagyna az érzés,
csak fáj, s lángol még.
Néha, egy szobor vagyok én,
testem, lelkem lángokban ég.
Csillagok beszélgetnek hozzám,
oly sokat gondolok rád.
Éneklem, babám dalát,
Ne hagyjon el, szerelem zászlaján.
Ahogy, vissza térek,
fájó szívem, ketté törve érzem.
Ne hagyj el kedvesem,
hogy daloljak, oly édesen.
Gyakran gondolok haza,
Mi történhet városomban?
Merészen, nagyokat sóhajtok,
Mikor, napközben bandukolok.
Érzéseim, néha elgyengülnek,
S apró cseppek jönnek.
Millió csókod üzen nékem!
Ne sírj, csak arra kérlek.
Majd, ha boldog szívvel állsz majd előttem,
Tetted, véred, s lelked szól majd érted.
Gondolok rád nagyon sokat,
Egyedül, szárnyak alatt lopva.
Üres falak közt gondolatban,
mintha, száz év távlata múlna.
Fényképedet, milliószor nézem,
ezer csókom küldöm néked.
De, mit ér, ha két karod nem ölel,
s hiába várom, mintha száz év telne el.
De, mégis hiszem, hogy karod közt élhetek,
S szád ízét élvezem.
Mert szeretem,
S nem tudok élni nélküle.
Gondolok rád nagyon sokat,
Hogy kézen foghassalak.
Vezessem, majd utadat,
S csak a jót mutassam.
Mosolyodat láthassam,
S édes szavad hallgassam.
Egyetlen életem,
pillantásom, mosolyodra ébred.
Nem sírok, bár kéne?!
Bocsásd meg ezt nékem!
Hisz, szívem szeret,
ahogy karod közt látom az éned!
Mért fáj úgy a szívem?
És mért sír két szemem?
Üres percek múlnak el,
S lassan a tavasz ébred.
Fátyolos reggelen,
gyönyörűen kel a nap felfelé.
Rózsák nyílnak,
s a fák új ruhába bújnak.
Üdén beszél a természet,
lágyan ring a tavaszi szél ölében.
De mégis nagyot sóhajtok,
eltakarjam bús arcom.
Gondolataim ezrek,
s mond mért nem feledhetlek?
Mért csak te élsz
szívemben?
Hányszor elhagytalak már,
s csak álmomban ringatóztál.
Most mégis egyre erősebben,
melegszem a nap tüzében.
Mintha szerelmes lenne szívem,
Nem tudom?! Érzem.
Régi szerelem,
újra s újra tűzben égek.
