Anyukám

Már, szinte kínoz és folyt,
Nagyot ordítanék, nem bírom!

Kisfiam,gyenge teste, lelke,
tartja bennem a lelket.

Anyukám! Ne sírjál,

Ha felnövök, millió csókommal köszönöm!

Hisz tudom jól,

fájdalmas perceket okozok.

De, ha megcsókolom arcod,

elfelejted, minden gondod.

Igen, talán úgy gondolom,

miért mondom szomorú hangon, nem tudom.

Talán, úgy könnyebbek a gondolatok,

s csöndes hajlékomba bomlok.

Ó, Istenem!

Ó, Istenem!
Mért kell úgy harcolnunk egymás ellen?
S miért kínoz a másik lelke?
De, te büntetsz Isten?!
Szerelmet adsz, s gyűlölet a vége.

Nékem szól

Az idő nékem nem szól,
Csak a szavát nem értem,
Hisz oly sokat mond.

Lágy szívem ketté,
El ég gyakran,
Hogy hazug szavakat hallgassam.


Miért esik idebenn,
S mosolyog kinn,
De hisz, elhervadok itt.

Nem mondom mégsem,
Mintha, 
Égne a lelkem mélye.

Nem csaltam, 
S nem hazudtam soha,
Mosolyogtam, hisz imádták a szívem.


Boldog voltam,
Hisz szerettek,
Hogy szerelemben éljen szívem.

Egy drága gyümölcsöt,
Hoztál nékem,
Mely édes, mint a szívem.

Kisfiam

Folytatom utam, mint,
a kis patak,el nem apad.

Lengedező szélnek, suhogását hallom,
egy kicsit igaz, elgondolkodom.

Megpihenek közben, egy kis padon,
a napon, csöndesen elszunnyadok.


S hirtelen, mintha, valami megrázna,
az érzés, drága kisfiamért.

Gondolatban felkiáltok,
fáj, hol vagy édesem?!

Miközben, megijed kicsi szívem,
drága kisfiam, eljátszik csöndesen.

Istenem, milyen édes,
mosolygás arccal nézek feléje.

Hisz, nagyon szereti szívem.

csepp termete, mosolygós szemek,
s nyugodt tekintetek.

Drága békességem, 
Most már, indulni kéne hazafelé.

Élet

Milyen színpad is az élet!
Ahogy fátyolos arcok mögé nézek!
Gyűlölet és szeretet egyszerre,
Ó istenem!

Mivé váltatok emberek?!
Sötétség mögé kerültetek?!
Szeretet és a jó szívet elvesztve,
Mintha, nem is élne bennetek.

Néha, fel-fel bukkan,
Mikor süt a nap,
s lágy szívek hullámzanak,
mint egy falat kenyér, úgy maradna.

Az, oly hirtelen, mint egy elvágott kötél,
Eltűnik az érzés.
De miért?! De miért?!
Oly, csúf világban élünk még.

S a keserűség szárnyán,
A vadsas lecsapjon ránk.
Nem, ez úgy nem lehet,
Erősebbek vagyunk, mindenek felett!

Esti szürkület

Esti szürkületbe térek én,
a gondolat küszöbén.

Minta, elhagyna az érzés,
csak fáj, s lángol még.

Néha, egy szobor vagyok én,
testem, lelkem lángokban ég.

Csillagok beszélgetnek hozzám,
oly sokat gondolok rád.

Éneklem, babám dalát,
Ne hagyjon el, szerelem zászlaján.

Ahogy, vissza térek,
fájó szívem, ketté törve érzem.

Ne hagyj el kedvesem,
hogy daloljak, oly édesen.

Városom

Gyakran gondolok haza,
Mi történhet városomban?

Merészen, nagyokat sóhajtok,
Mikor, napközben bandukolok.

Érzéseim, néha elgyengülnek,
S apró cseppek jönnek.

Üzenet

Millió csókod üzen nékem!
Ne sírj, csak arra kérlek.

Majd, ha boldog szívvel állsz majd előttem,
Tetted, véred, s lelked szól majd érted.



Gondolok rád nagyon sokat,
Egyedül, szárnyak alatt lopva.

Üres falak közt gondolatban,
mintha, száz év távlata múlna.

Fényképedet, milliószor nézem,
ezer csókom küldöm néked.

De, mit ér, ha két karod nem ölel,
s hiába várom, mintha száz év telne el.

De, mégis hiszem, hogy karod közt élhetek,
S szád ízét élvezem.

Mert szeretem,
S nem tudok élni nélküle.

Gondolok rád nagyon sokat,
Hogy kézen foghassalak.

Vezessem, majd utadat,
S csak a jót mutassam.

Mosolyodat láthassam,
S édes szavad hallgassam.

Egyetlen életem

Egyetlen életem, 
pillantásom, mosolyodra ébred.

Nem sírok, bár kéne?!
Bocsásd meg ezt nékem!

Hisz, szívem szeret, 
ahogy karod közt látom az éned!

Egy gondolat

Mért fáj úgy a szívem?
És mért sír két szemem?

Üres percek múlnak el,
S lassan a tavasz ébred.

Fátyolos reggelen,
gyönyörűen kel a nap felfelé.


Rózsák nyílnak, 
s a fák új ruhába bújnak.

Üdén beszél a természet,
lágyan ring a tavaszi szél ölében.

De mégis nagyot sóhajtok, 
eltakarjam bús arcom.

Gondolataim ezrek,
s mond mért nem feledhetlek?

Mért csak te élsz
szívemben?

Hányszor elhagytalak már,
s csak álmomban ringatóztál.

Most mégis egyre erősebben,
melegszem a nap tüzében.

Mintha szerelmes lenne szívem,
Nem tudom?! Érzem.

Régi szerelem,
újra s újra tűzben égek.

Nékem voltál s nékem leszel

Nékem voltál s nékem leszel
Álmaid elkísérnek hozzám,
Hogy karodba zárhassál.

Nékem voltál s nékem leszel,
E perc, mely feledhetetlen, 
Nem múlik el sohasem.



Nékem voltál s nékem leszel,
S,ha veled lehetek, szinte úgy érzem,
veled együtt lebegek.

Nékem voltál s nékem leszel,
Mikor karodba fonódom,
S érzem édes csókod.

Nékem voltál s nékem leszel,
feledhetetlen Kedvesem.

Eldobott rózsaszál

Eldobott rózsaszál,
hever az utcán.
Mint a magány,
mikor, tapossa ezernyi láb.

Napsütésben melegszik,
esőben hervadozik.
Lökdösődig jobbra-balra,
ahány lábnyom megy át rajta.

Nappalok fénye, 
e gyötrődések éve.
Éjszakáknak álma, 
pihenésnek vágya.

Álmában vissza sírja,
milyen szép volt a bimbózás kora.
Mikor nyiladozóban,
s minden ember fia,Őt bámulta.

Testvéreim mellett sorban,
Ő volt a legszebb rózsa.
Napsütésnek fénye,
jól esőben volt melegében.

Ha már szomjazott,
rájuk eső hullott.
Vagy az ember fia locsolt,
de szép évek, békességben.

Nem bújhatott el, 
hogy Ő a legszebb.
De nem is dicsekedhetett vele.
Hisz Őnéki is élnie kell.

Ennél szebbet, el sem képzelhetett,
hisz jól esett, elsőnek rá néztek.
S így már nem sokáig ment,
egyszer valaki letépte.

Ki tudja, merre visznek,
hisz, még búcsúzni sem engednek.

Testvéreim, segítsetek rajtam!
s hiába is kiáltottam.
Nem hallották már szegények,
s lehet, örültek, hogy letéptek.

De szemükből, mégis a könny hullott,
s én is csak zokogok.
Aki letépett, nem láthatta,
hisz nem látott belső fájdalmamba.

Elvittek messzire,
vázába tettek, 
s három napig,
gyönyörködtek bennem.

Lassan-lassan, hervadt a szirmom,
s levelem kókadozott.

mindenki, ment a maga útján,
s én egyre jobban sápadtam,
egész testem kókadozóban.

Testvéreimre gondoltam,
vajon, merre járhatnak?

Eltelt öt nap,
s elhajítottak.

Ennyi volt az életem,
vajon, mit ér egy rózsa szépsége?

Ilyen minden virág,
hisz az ember nem látja,

mikor sír, mikor mosolyog ránk!

Este

Még este sem bírom 
lehunyni szemem,
hisz, rád gondolok 
minden éjjel.

Tudom, 
s érzem,
fáradt leszek reggel,
de úgy szívem boldogabb lesz.

Kérdezlek, s nem felelsz

Kérdezlek, s nem felelsz,
Tudom, már nem szeretsz.

Kérdezlek, s nem felelsz,
hisz, álmomban átölelsz.

Kérdezlek, s nem felelsz,
már nem beszél semmi helyetted.

Mért vágyódsz te más után...

Mért vágyódsz  te más után,
míg engem ölelhetsz át.



Mért vágyódsz  te más után,
hisz szememből a napfény, ragyogna rád.


Mért vágyódsz  te más után,
hisz ilyen szívet sehol nem találsz.


Mért vágyódsz  te más után,
hisz szememből a könny csordogál!

Álmodozom....

Álmodozom,hisz szép a fiatalság,
mellyel együtt a bolondság.

Álmodozom, oly gyakran,
hisz oly elmondhatatlan.

Mennyi sírás, mennyi kacagás,
sok-sok mosolygás, de mind a fiatalság.

Gond nélkül élnék, ha lehetne,
hisz a természetnek, nem csak ez a rendje.

Álmodozom,s álmomban
ringatom gondolatom.

Mint, ahogy e szédült
világban bolyongok.

Bocsásd meg nekem

Bocsásd meg nekem,
sírni látod két szemem.
El dalolom az életem,
de mit sem ér nélküled.

Kőfalak állnak mögöttem,
mint egy bezárt börtönben.
Mond, mért kell így elmenned,
mért hagysz el engemet?

Tudom, más szeme szebben csillog,
szebb, mint az égen a hold.
Mond, mért kell így elmenned?

Már nem érzek fájdalmat érted.
Hisz úgy is, vége lesz.
Suttogja a szél, csöndes nap melegén,
Mért van az,hogy vissza térsz.

Hisz, már eltűnt minden emlék,
mi rólad élt.
Mond, mért kell így elmenned,
hiába nyújtom kezem.

Csak egy pillanat,
s megállsz ablakom alatt.
Mond, mért kell így elmenned,
Elhervadt rózsa a kezedben.

Ne-ne pillants vissza.

Sűrű fény vetít át kisszobám ablakán,
Szomorú arca van az égnek már.
Csepergő eső zuhatagán,
Könnyeim áztatják nyomod útját.

Kiáltanám, jöjj vissza hozzám,
De te már messze jársz.
Mond, mért kell így elmenned,
eső mossa testedet.

Rózsaszál csügged kezedben,
már nem éled föl többet.
Kezdjük újra együtt,
mi ketten?

Hiába kiáltanám, 
nem érted,
Ő nem szeret téged, 
csak játék vagy az életében.

Elvonulóban, 
felhők sorban,
egy szerelem 
kővé válhat nyomban?

Álom

Nincs nemesebb érzés, mint az álom,
Mely valóra válhatott.
Egy érzés, mely bennem hanyatlott...
Csak Ti lesztek, kik feloldhatjátok.
Mint az álmom küszöbén, ahogy ott állok,
S bennem sírnak a gondolatok...
Nincs nemesebb érzés,
Mint ha őket boldognak láthatom...
Egy gondolat, egy szerető szó, mely el nem mondható,
Hisz oly egybehangzó...
Ahogy hat szempár őszintén egymásra talált,
S gondolataink egymásnak válaszoltak...
Ahogy a kéklő felhők  vonultak felettünk,
Forró ölelések közepette
Még az ég is sírt velünk...
S minden átfutott a tűzvonalon,
Tiszta, őszinte vágyak összeértek,
Majd gondolatot is cseréltek.
Hisz a megbocsátó szívek
Feloldozták a félelmet.
Nem volt egy lélegzetnyi szavam,
Hisz majd' sírva fakadtam.

De boldog vagyok,
Hogy álmom őszintén valóra válhatott.